Várallyai Gabival beszélgettünk, aki egy hirtelen ötlettől vezérelve lett légiutaskísérő, és a repülés iránti szerelme immár 16 éve töretlen. Mint a legtöbben ebben a szakmában, nem csak egyszerűen egy munkát talált magának, hanem egy életre szóló hivatást. Most betekintést enged abba, mi az a csoda, amit ő nap, mint nap átél, mi pedig jobban megérthetjük, hogy miért is olyan különleges ez a világ.

– Gabi, mesélj egy picit, hogyan lettél stewardess, milyen út vezetett ide? Ha jól tudom, nem a kislánykori álmod volt, inkább egy adódó lehetőség kapcsán jutottál el ide. Milyen végzettség kellett hozzá, hogy elindulj annak idején?

Jól tudod, egy teljes véletlen folytán kerültem az easyJethez a kétezres évek közepén. Akkoriban Barcelonában éltem már 3. éve, ahol egy étteremben, majd a reptéren dolgoztam egy duty free boltban. A történetet pedig, ami Angliába vezetett, rövidre fogva úgy tudom elmesélni, hogy nagyon komoly szerelmi bánatba estem, miután az akkori vőlegényemnél kiderült, hogy nem csak egy vasat tartott a tűzbe, így minél messzebbre akartam menekülni.

Miközben első lépésként januárban keresgettem a repülőjegyeket, hogy hazautazzak a családomhoz, feljött az easyJet oldala, ahol megláttam az álláshirdetést. Akkor szinte (mint a mesékben), felkapcsolódott a lámpa a fejemben, hogy EZ AZ! próbáld meg Gabi, hisz mindig is imádtál repülni, ejtőernyőzni, mit veszíthetsz? Nos ennek aztán az lett a vége, hogy minden ment, mint a karikacsapás, tudod, mintha az életed nagykönyvében ez lett volna megírva. 2006. április 24-én megérkeztem a csomagjaimmal Lutonba, és 26-án már kezdtem is az 1 hónapos tanfolyamot.

Hogy valójában mi kellett hozzá? Valószínűleg elsősorban (mindenféle beképzeltség nélkül) talpraesettség. Valójában akkor ott nem számított az, hogy beszélek olaszul, spanyolul, magyarul, hanem csakis az, hogy hogyan boldogulok angolul. Akkor a lutoni bázist választottam magamnak, így tudtam, hogy az angolomon javítanom kell, de nem tűnt úgy, hogy ez zavarta őket.

Viszont ami nagyon sokat számított, és azóta is úgy látom, hogy számít – addigi munkatapasztalatom-, az úgymond „face to face costumer service”. Tehát, hogy olyan helyeken dolgoztam, ahol személyesen én foglalkoztam a vevővel/vásárlóval/vendéggel. A legnagyobb előny pedig az, hogy legyen tapasztalata az embernek az értékesítésben. Ugyanis nem a semmiért árusítanak a gépeken mindenfélét, hanem mert a legnagyobb hasznot ott zsebelik be, nem a jegyeken.

Az induláshoz nem kellett semmilyen légiutaskísérő tanfolyam, vagy iskola, illetve nyelvvizsgák. Az angolok inkább letesztelték személyesen, hogy mit tudunk és az alapján vettek fel. Ezután kiképeztek a saját profiljukra, ami jellemző ebben a szakmában.

(Ez történik, amikor van egy jópár órás technikai probléma távol a bázisunktól)

– Valóban az tűnik ki, hogy ezt az életet neked találták ki. Mióta csinálod és milyen hosszúságú utakon dolgozol általában? Egy laikus azt gondolná, hogy havonta körbeutazod a világot…mennyi ebből a valóság?

2006-ban kezdtem és ennek már lassan 16 éve. Repül az idő.

Mi hosszútávú – long haul – utakat nem csinálunk, azaz Európán belül repkedünk. Ehhez hozzájöhet még Izrael, Egyiptom és a Kanári szigetek. Nincsenek fix utak a beosztásainkban, bárkit bárhova beoszthatnak, így mindenki csinál mindent.

Az utakat szektorokban fejezzük ki. Vannak rövid, közepes, hosszú és extra hosszú szektorjaink, attól függően, hogy mekkora távolságra vannak a saját bázisodtól. (nekem ez jelenleg Olaszországban, Velencében van).

(A szülési szabadság után újra munkába álltam)

– Velence az egyik legromantikusabb városnak számít – utazóként, de te nap, mint nap ide jössz haza. Mennyit vagy távol az olaszországi otthonodtól, és hogyan lehet összeegyeztetni a munkád a családdal? Van már egy kisfiad, biztos nem egyszerű egy ennyire hektikus rendszert beilleszteni a család mindennapjaiba. 

Egy nap 2 vagy 4 szektort csinálok. Egy szektor az pl. Velence-Berlin, azaz a kettő szektor ez az út oda-vissza. Ez egy kb. 6 órás nap. Ez kényelmes, mert teljesen emberi időben kezdek 15.15-kor és 20:50-kor végzek.

Az érdekességek akkor jönnek, amikor ehhez még hozzáadnak egy másik desztinációt, tehát 4 szektorossá lesz a napom…ott már simán beszélhetünk 10-12 órás műszakról és nagyon korai kezdésről, vagy nagyon késői végzésről.

De a jó dolog az, hogy minden este otthon alszom. Tehát ilyen szempontból én is csak bemegyek a munkahelyemre, majd pedig hazamegyek.

Az már más tészta, hogy (s most beszéljünk Covid előtti, normális időszakról) a munkanapjainkban SEMMI rendszer nincs. Flexibilis a beosztásunk, tehát lehet, hogy 3 napot dolgozom, majd 2 szabad, aztán jön 5 nap munka után 3 szabad, de akár 2 nap repülés és aztán 1 szabad….nagyon vegyesvágott a dolog. Ezt lehetetlenség követni egy kívülálló számára.

A férjemnek a mai napig kinyomtatom a beosztásomat és kirakom az üzenőfalra, plusz a falinaptárba beírom, hogy mikor vagyok otthon és mikor dolgozom.

Mi természetesen a nyár alatt és az ünnepnapok alatt dolgozunk a legtöbbet, így akkor ez komoly logisztikát igényel. Amikor a kisfiam megszületett, épp abban az évben jöttünk át Olaszországba, majd amikor visszamehettem dolgozni, akkor a férjem maradt otthon Dánielünkkel. Amikor a kisfiunk az ovit elkezdte, akkor a férjemnek is olyan munkát kellett találnia, amit össze lehetett egyeztetni az én munkabeosztásommal. Ez nem ment könnyen, mert itt kint nincs semmilyen segítségünk, úgyhogy végül magánvállalkozásba kezdett bele, ahol ő osztja be az idejét, így mindent meg tudunk oldani!

(Várallyai Gabi légiutaskísérő)

– A rugalmasságot ezek szerint az egész családtól megköveteli a hivatásod, de úgy tűnik, ti zseniálisan veszitek az akadályokat. Hány légitársaságnál dolgoztál eddig?    

Nem dolgoztam máshol, csak az easyJetnél, bár itt 3 bázison. Lutonban 8 évet dolgoztam, ezután átkértem magam Olaszországba, ahol először 2 évet a milánói Malpensán voltam, majd 2016 óta a velencei Marco Polo reptérről repkedek.

Anglia, az angolok egy külön világ. Ott az a lényeg, hogy leüljenek a székbe, és felszállás után már be is indul a kaja-pia vásárlás. Óriási patáliát is csapnak, ha valami elfogy vagy nincs, követelik azonnal, hogy kapjanak kompenzációt. Természetesen vannak kivételek, de rájuk leginkább ez jellemző egy repülőút alatt. Ha visszagondolok, akkor azt a 8 évet folyamatosan talpon töltöttem, fel-le rohangálva a kabinban.

Viszont a szervezés, a dolgok működtetése, egyszerűen minden tökéletes és van rendszer benne…

Ezzel szemben Olaszország? Na most fogjak hozzá elmesélni, vagy el tudod képzelni? Káosz, szervezetlenség…szerintük a szabály azért van, hogy megszegjük…stb. Egyszerűen a vérükben van.

Viszont az én munkanapom az utasokkal teljesen más. Itt átmentem nyugdíjassá. Szépen nyugisan megcsinálok mindent, amit kell és még mindig marad időnk egy rövid járaton is. Szóval innen szeretnék majd valóban nyugdíjba menni.

– Addig még jó sok év van hátra, és engem nagyon érdekelne mi volt a legveszélyesebb kalandod, ha volt ilyen? 

Hála a jó Istennek komoly vészhelyzetem nem volt még. (gyorsan le is kopogtam)

Egyszer volt viszont egy eset. Régen. Még Angliából. Egy kis szigetre repültünk nem messze Anglia partjától, Jerseynek hívják. Egyszer csak a pilóta behívott és kimondta azt a mondatot, amit soha senki nem akar hallani, azaz, hogy „most egy NITS briefinget fogok neked adni”… Ez a négy betű annak a  rövidítése, hogy valami gond van, ezért fel kell készíteni a kabint és az utasokat a vészlandolásra. (Ismét csak) hála Istennek ennek a vészlandolásnak van egy enyhébb verziója, amikor „csak” elővigyázatossággal kell kezelnünk a landolást. Ebben az esetben az utasokat nem kell felkészíteni, tehát a gond nem feltétlenül nagy.

Az történt igazából, hogy a műszerfalon elmentek teljesen az adatok, nem működött a számítógépes rendszer és a pilótának teljesen egyedül kellett landolnia, úgy hogy csak a saját látására hivatkozott. Ez egyszerűnek hangozhat talán sok mindenkinek, de valójában ilyenkor a magasságot látni kell, a sebességet érezni és vérprofinak, nyugodtnak kell maradni. A mi pilótánk tökéletesen oldotta meg, semmit nem lehetett észrevenni. Az én gyomrom görcsben volt, amíg le nem tette a gépet, de természetesen magabiztosan mosolyogtam mindez idő alatt.

– Eszembe jutott a Sully c.film, ami pont egy rendkívüli kényszerleszállást mutat be, és arra gondoltam, miközben mesélted, hogy mennyire jó érzés azt tudni, hogy a pilóta uralja a helyzetet. Ezen kívül volt-e még olyan eset, amikor szintén emlékezetes pillanatokat éltél meg az utasokkal?

Érdekes, mert biztos több volt, de valahogy egy idő után minden összemosódik, a járatok, az emberek. Ez legfőképp a jó dolgokra vonatkozik, mert azért ami negatívum, az sajnos tovább ott marad az emberben.

Ezek általában valamilyen problémához köthetőek, pl. amikor valaki nagyon rosszul érzi magát. Na látod, ebből volt egy pár…

Talán a legrosszabb az volt, amikor terhes nő volt nagyon rosszul. Természetesen ilyenkor van egy protokoll, amin végig kell mennünk, sok mindent megtanulunk a tanfolyamon, de azért a való élet más. Aztán közbeszólnak az érzelmek, hiszen nehéz elvonatkoztatni, ha már te is átéltél egy terhességet…szóval alig vártam, hogy landoljunk és átvegyék a hölgyet a mentősök.

(Ilyen csodaszépet csak onnan fentről lehet látni)

– Mire vagy a legbüszkébb ebből a közel 16 évből?

Arra, hogy eddig kihúztam.

Viccet félretéve, arra, hogy eljutottam a tréner pozícióig, itt már én vizsgáztattam a kollegákat a járaton, miután elvégezték a tanfolyamot. Ez szép pár év volt, aztán a gyermekem születése után választanom kellett a részmunkaidő és a tréner pozíció közt és én inkább a részmunkaidőt választottam. Nagyon jó döntés volt. Élveztem azt a pozíciót, de akkor is Anya vagyok és ez a legfontosabb pozíció az életemben.

Tartsanak velünk a jövő héten, amikor többek között megtudhatják, mik tartoznak bele egy stewardess munkájába pontosan, vagy akár vicces kulisszatitkokba nyerhetünk bepillantást, illetve Gabi milyen tanáccsal szolgál azoknak, akik félnek a repüléstől.

Folytatás következik….